Zelei Márk István

D

Univerzummal szemben állok,
Ürességtől konganak a vágányok.
Csak egy hajnali álom volt csupán,
Hogy megismerhettelek novemberem tavaszán.

Bennem volt minden, mire vágytál,
Mégis csikkekkel telve hagytál.
A remény veled együtt taxiba szállt,
Ajkad íze számon száradt már.

Magányos séták sötét utakon.
Ne kergess, hagyj magamra, álom!
Ne kongass bennem vak reményt!
Hisz te is tudod, nem ütöm meg a főnyereményt.

Sorsod vizionáltad belém,
Lehet, ott se voltam. Szegény.
Arcod, mint gázláng ellobban,
Emlékeimmel együtt lent a porban.

Tartást színlelni, mikor fáj.
Ez az igazi uszodamagány.
Elmerülve bennem sok csalóka foszlány,
Te sem voltál több a soknál.

Köszönhetem a semmit.
Nincs mit.
Valamivel telve
Mégis nézek a végtelenbe.

Már nem tudom, hol állok ebben a rohanásban,
Fehér blúzod ringó melleket rejt a susnyásban.
Érintésed még mindig hevít.
Nem értem! ...Miért hagytál itt?