Vadász Attila

Minden úgy marad

Anyám amíg élt, pakolt utánam
ruhát, könyvet, tányért, üveget,
s amiért magamat is utáltam,
kimosta hibáim, s betömte az üreget
a félrecsúszott utamon, s a csapdákat,
melyeket magamnak csináltam,
félrehúzta a szembecsapó ágat,
fölépített, mikor magamból kihánytam,
ami belül addig is feszített,
s ami naponta vérzett
s keresztre feszített.

Most minden marad ott, ahol van,
a piszkos zokni a karfán,
a mosatlan pohár a szobában,
az eldőlt cserép a verandán,
az üregek belül ismét nőnek,
nem hiszek már férfinak, se nőnek,
az utam marad kibogozatlan,
a fejem gyűrött és gondozatlan,
a szívem keményedik és durvul,
az élet újra támad orvul.

De ha újra találkozunk,
az lesz a szép reggel,
nekifutunk a világnak
falánk emberséggel,
minden tiszta és világos,
az út végén sincs zárka,
hisz az útnak sincsen vége,
vagyunk szabad madárka,
s röpködünk a biztonság mezején,
elrakott tányérok
s tiszta ingek rendjén,
újra friss a világ,
s fess vagyok én is,
anyám tiszta arca
vigyáz rám, de mégis...

ahhoz meg kell halni,
hogy ezt érezzem újra,
csak a gyenge ember vágyik
az odaáton túlra,
mert egyedül gyenge és gyáva,
így lett a szeretetből méreg,
s a féltésből lándzsa.