Molnár Szabolcs (soulszabolcs)

Karoló évidő

Tavasz

Új holdszirom lófrál a poros bibék között,
a hajnali nedv kehelybe csöpörög.
Pörgőszárnyú csíkosok langyos kávét szürcsölnek,
ami megélénkíti a reggeli szeleket.
Puha, nedves föld ásít a kertek között,
s árnyék lapul a fénytől mindenütt.
Nyalka bimbók ágyat bontanak,
színek között nyurga illat, gondolat.
Már csak néhány kémény köhög,
a még pezsgés nélküli, álmokkal alvadt
vérnek nyöszörög,
de a mező-erdő vadjai
lángszárnyat bontottak,
s suhannak szüntelen,
akár az esztelen.
De a fodros levelek a ravatal madarát
a régi tetőkre csalják,
majd zászló szárnyát valahol ráborítja.
A szenvedés a fényvetülés súlyos
kéregkeresztje,
ami elkorhadva bomlik puha bőr felett,
és termékeny életed ad, ha leveted.
Alkonyi udvaron napot nyugtató fütty kering
ember és rigó között,
bódítja a pezsgő fény.
Mély szusszal nyúlik fel a hold keze,
a világot nyugtatva
álomsipkát hullajt
a szemekre.