Vadász Attila

Felettem önmagam

Beletörődök abba,
hogyha lánc kerül a nyakba,
nem számít, hogy húzol,
mert az életem csak satnya
utánzata annak, ahogy élnek
a fiatal suhancok,
a boldogok s a vének,
nekem nem maradt más melletted,
mint kiszáradt tó, mert kelletted
magadat csókoddal,
tébolyt okozó pózoddal,
ekkor lettem én koldussá,
erdőtűzben heverő mókussá,
eltompult már bennem
minden szép emlék,
csak te voltál nekem és a
kéj-esték,
felborult az álmom és a szerelmem,
nem láttam a vágytól, és nem feleltem
magamnak se minden kérdésre,
nem figyeltem a józan érzésre.

De most már becsap a hangom,
nem súgnak a gangon,
öregasszonyok, se a postás,
a lelkem borostás,
nevetnek rám a lányok,
nyáron télikabátban járok,
a hátamon ott a bélyeg,
esze ment, s kiköltözött a lélek,

de hova fuss,
te bolond, hova fuss,
Jehova, neked kuss,
elszállt a hitem, huss,

de tőled szaladok,
vissza se harapok,
kell egy infúzió,
egy szerelmes fúzió

ahhoz, hogy kiszálljak
a hajódból, s kilássak
mindig csak előre,
felmenjek a tetőre,
s röhögjön rám a világ,
hogy újra színesben lát
engem a mostohám:
az életem,
mert olyan ostobán

dobtam el...