Szerző
Török Levente

Török Levente

Életkor: 27 év
Népszerűség: 8 figyelő

Adatlap

Szerző figyelése

Vers

A verset eddig 772 alkalommal nézték meg.
Publikálás időpontja: 2010. január 14.

Megosztás

Szerzői jogok

A vers utánközlése vagy átdolgozása csak a szerző engedélyével lehetséges.

Címkék
Kedvencnek jelölték (3)

Török Levente

Pest 1838

Szürkés-lilás bolyhok örvénylenek, e tájék fölött,
S alant riadtan, inog, a csiszolt márvány,
Mintha újra kélne a nap, a felhők mögött,
Holott nyugodni tér, most árván.
Eleven holdnak, eleven lénye, egy farkas, üvölt,
Reszkető pilláit, lecsukva dől, el, a világ,
Zöldes árnyék búj, meg sok-sok szín között,
S lomhán hullámzik, e robajló, mély tengerár.

Csöndben iramlik, bús álomba, az éjjel,
S zubogva tör, át gátat, hegyet, a víz,
Mintha angyalok szállnának, büszkén, hófehéren,
Az utcákat megtölti, a varázslatos, torz rivaldafény.
Oly misztikus, oly heves, éppoly bűnös, amily szertelen.
Jajdulva, s fuldokolva mindig, újabb mederbe visz,
Egyszerre vad, nyugodt, gyarló, hitvány, komisz,
s csöndesek csetlő-botló, léptei.

Mint trójai faló lapult árván, városunkban a mély,
S most megmutatja, valódi arca, mily kemény.
Tajtékzó dühének nyomában, égig apad, a vér.
Tobzódik, fütyül, lecsap, s aludni tér,
Az éjre kiülnek sápadt, sovány csillagok,
Nyomaszt e látvány, égnek üdve, s a remény,
Odalent egy-egy villanó árnyék, a bús lámpasor,
S meztelen inognak a bordák, a Duna zöld vizén.

Elborzaszt e fojtó lángtenger, alant a kéklő holt határ,
A macskaköves utak mentén, pergő habok rivallnak föl,
Leomlott tornyok kúpjain szipogva gyúl, a halál,
S ezernyi fuldokló menekült, torz sikolya bőg.
Sűrű jaj-veszélyt hallani. Élni akarok, de a mély visszahúz,
Jeges tárnák torlódó hullámi mind-mind összeér,
A megdermedt város szilánkjaira hull,
Rikolt a síp. Ó, jaj, meghűlt csatában a derék.

Fekete árnyék ül, el a vérző part fölött,
Mint halálos sebek özöne, borítja testem a verejték,
Csitul. Csitul az ár, már csak itt-ott hömpölyög,
Új nap virrad immár. Új tusa, s tán új remény.
Kél e vörös, tüzes bolygó s az árkádokra ül,
Bús frízek fénylő molyain a csöppnyi magyarság enyész,
Elaggott falainkon valami háborgó tündököl,
S mohó képzelt hordák járnak vissza-vissza étekért.

Lidérces hangon, bőgve indulnak meg a kompok,
A víz, hullámzó semmijére, hull a könny,
Csíkos ruhák, papírleplén heverész, a homok,
Csíráit szórja el, az éhes vak, gyönyör.
Még hallani, amint a tenger, a mélabús róna lohol,
Még látni, ahogy a hullócsillag suhan,
Amint e fekete árkok, zordon lápjain eleven zaj gong,
S ezernyi ártatlan kéklő zivatarként zuhan.

Keserű az éjszaka, a múló perc, csak töredék,
Álmokat sző, e halovány sötétben az idő,
Újra s újra, zakatolva indul meg a lánckerék,
S nyomában a holt "zsákmány" egyre csak nő.
Szépreményű, honfiak, élesztik majdan föl porából,
Mint tiltott gyomot, a kor szelleméhez híven.
Úgy vélem, megérett rá a város,
hogy az ifjúság békét és lelket adjon a nemzetnek.

2010. január 6.

Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!


Muzsilevente2010. március 6. 22:40

Letezunk. Mi lehet ennel fontosabb?
Mi ezek vagyunk. jo lett!

Baratsaggal levente(egy masik)

irenke2010. március 1. 08:27

Fantasztikus!!!
Szivből gratulálok:)

rebel_lion(szerző)2010. január 16. 10:23

Köszönöm.

mezeimarianna2010. január 16. 04:55

Remek vers!!Gratulálok!!!

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom