Szekér József László

Egy bögre kakaó

Egy bögre kakaó volt
minden reggel, édes tejjel.
S a bögrébe belebújt forrón
édesanyám mosolya, szeretete.

Fonott kalács, kifli, hozzá
vaj, dzsemmel az asztalon,
és szép szavak.
Mondta, várj egy kicsit, fiam.

Forró még, nem szabad.
Mindjárt kihűl, kell a türelem.
S megfogta a kezem.
Megsimogatta a fejemet.

Később csak a szemével intett.
S tekintetével simogatott,
halkan, hagytam,
és ittam, ittam mohón, boldogan.

Felnőttem, most
már nem vagyok gyerek.
Az idő elszalad.
Kihűlt ráncok lettek a bögrében a szavak.

Innám, innám megint.
De még, hogy innám,
akár forrón és mohón,
édes tejjel, mint akkor.

S hozzá jöhetnének
a szép szavak.
Kezében látom most is a kanalat,
ahogy keveri a lábasban a kakaót,

s ő vele hogy ragyogott,
ahogy azt nekem készítette.
Most is innám, innám mohón.
S hallom, forró, vigyázz!

Várni kell,
még nem szabad.
De már nem lehet,
nincsenek szavak,

csak emlékei élnek bennem,
minden elszaladt.
Már az én két kezemben
a bögre, hogy gőzölög.

S én főzöm minden reggel
magamnak a kakaót.
Hív, hív, mégis hív fentről.
S mintha újra szólna.

Itt az intő szava.
És ő fogja a két kezem,
simogatja, simogatja csendben
vele az őszülő, vén fejem.