M.B.

Reflexió Weöres Sándor: Ars poetica versére

Weöres Sándor szelleme ma a vendégem,
milyen paradoxon, bár így farsang idején
semmi sem lehetetlen, talán még az sem,
hogy ő a vendég és vendéglátó is egyben.
Én időutazóként földi sárcipőm leveszem,
és hitének szentélyében, költeményének
rejtelmein merengek, üzenetét fejtem,
miközben a gyönyörű vers vakító fényének
varázslatos bűvkörében égek, csodálom őt,
és én, az egyén, mélyen meghajtom fejem
az emlékezésbe tetovált hitvallása előtt.

Körülöttem a csend sejtelmes, megszegetlen.
Csak gondolataim zakatolnak gépiesen.
Tűnődöm a megfordíthatatlan időn,
a benne száguldó három dimenzión,
az élet kezdet és vég nélküli pillanatain,
létünk felfoghatatlan tér-idő korlátain.
Tűnődöm az új erőket szülő diszharmónián,
az elmúlás és újjászületés örök titkán.
A véletlenek sorsfordító jeltelenségein.
Tűnődöm az emlékezés saskarmain,
kit, mit, mikor, miért, hogyan és hol őriz meg,
vagy úttalan utakon csak úgy miért veszít el.
Tűnődöm a fekete, mindent eltemető nincsen,
a legnagyobb erőn, a végső megsemmisülésen.

Ember vagyok, tehát küzdök és reménykedem.
Nem tudhatom, az anyagi és szellemi világra
van-e egy parányi befolyásom, vagy nincsen,
de ez itt most az én időm és történetem,
dalaimban szabadon száll a képzeletem.
Talán már a földön mindenben létezem.
Képzeletem friss virágaiban még virulok,
minden ölelésben, szeretetben jelen vagyok.
Szétszórom a fénylő, forró igéket, mint magot.
Bár a hűvös, őszi széltől megremegek, tudom,
ami volt, nem lesz soha már, de néhány földi év,
és megint itt leszek talán, mint egy napsugár.