Asztalos Tünde

2. A boldogság nyomában

Romok alatt

Rémülten látom a véget, nincs menekvés.
Szemhéjam nehéz az iszonyat súlyától.
Testemnek fájó most a kényszerű fekvés,
gémberedtek tagjaim a kalodámtól.
Csak gondolataim egyre elevenebbek,
cikáznak, mint a villám ég és föld között,
s szívem lüktetései is sietősebbek,
de éj van bennem a kegyetlen rönkök fölött.

Lelkem kiált a haragért, hogy segítsen,
adós nekem, hisz sokáig dédelgettem...
Lelkem hívja a keserű irigységet,
mentsen ki, hisz vele vállaltam közösséget.
Lelkem ordít, hol késik a féltve őrzött egom,
hisz ő volt mindig a nagyra becsült ikertesóm.
Semmisülve adtam át lelkem a könnyárnak.
"Boldogok, akik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak".

S a csendben egyre jobban hallom, egyre jobban érzem,
valaki biztat: Ne félj, Én itt vagyok! Hozzád közel!
Fogságból felszabadulnak zsibbadt részeim,
Merev szemhéjamról lehullnak szenvedéseim.
Mély hálával nézek Szabadítómra rá...
S az alázatnak pírja árként önti el testemet,
bűneim csak béklyókat torlaszolták rám,
De Tőle szabadulást kaptam, és ingyen kegyelmet.