M.B.

A törökországi és szíriai földrengés áldozatainak és a mentőcsapatok emlékére

Jeges szél jár a romok közt jajgatva.
Meggyötört a didergő emberek arca.
Szemük a leomlott házakra mered,
reménykedve várják az életjeleket.
Bánatosan kántálnak egy fohászt,
titokban várják a megváltó csodát.
Ki lesz, aki innen élve még kijöhet?
Szívüket tépi, marja a féltő szeretet.
Zokognak, de a könny itt mit sem ér!
Ajkuk remeg, dermeszt a hideg a szél.
Kezükben szeretteik arcképe,
körülöttük a halál bűzös lehelete.
Egy hang üvölt, mint egy megsebzett vad:
Jaj, a fiam! Isten legyen hozzá irgalmas!
A gépek csak tovább zúgnak, jajgatnak.
Percről percre nő a közös bánat.
Nincs borzasztóbb a tömeg zokogásánál,
a tehetetlen düh gyötrelmes kínjánál.
Szaporodik a tömegsírok száma.
A hold az égen a megszokott útját járja,
ezüst fénye a fekete zsákokon megremeg.
Igaz lehet? Vagy lidércek szörnyű játéka ez?
Az idő sürget, nincs idő a filozófiára.
A túlélés esélyei csökkennek óráról órára.
A mentőcsapatok tovább küzdenek.
A kutyáik fülelnek az omladékok felett,
mint érzékeny műszerek, veszik a jeleket.
Az egyik hűséges eb vakkant egyet.
Gazdájától parancsot kap, mehet.
Nincs más gondolata ettől kezdve,
ott valami él, ösztöne űzi, hajtja előre!
Előtte a pokol tornáca, de nem habozik,
romok, halottak és mocsok között kúszik.
Testét fém, üveghulladék tépi, sebzi.
Szemét szúró törmelékpor könnyezteti.
A kitartó eb nem ismeri az elgyávulást.
Tör előre, ha kell, feláldozza saját magát.
A siker nem marad el, egy fiatal lány
a következő a túlélők rövid névlistáján.
És az ádáz küzdelem addig véget nem ér,
amíg a remény gyertyája csonkig nem ég.

Jó látni a népek segítőkész összefogását.
A nemzetek szorgos, hősies munkáját.
A természet nagy úr, ad és elvesz.
Az ember tanul belőle, küzd és újrakezd.