Vadász Attila

Istentelenül

Ülök a kocsmában, tanakodok,
hogy a sör után hogy legyen tovább,
elindulok-e ma még, vagy maradok
és fürkészem a sörben a pofám.

Megszán néhány idegen, és rumot hagy
a pohár alján, s kérdőn néznek rám,
"mi lesz, testvér, megiszod, vagy nagyon nagy
a baj, s a lelked rámegy délután?"

Felhajtom a nyállal kevert rumokat,
már istenemtől sem várok csodát,
számonkérem tőle mind az okokat,
s a pörköltszaftos abrosz sóhaját.

Felülök egy álmos-büdös vonatra,
a füstös hajnal repít majd tovább,
dögevőnek szegődök, és szuronyra
tűzök minden elvetélt imát.

Kattogok a semmibe, a Nap vigyáz,
hogy ne süssön a szemembe a gyász,
már emlékeim sincsenek, mert letisztáz
bennem mindent a holnapi láz.

Ami elment, azt most már nem keresem,
mert másvalaki szőtt eddig magányt,
az utolsó szalmaszálként kilesem
a szívemben lapító csalogányt.