Molnár Zoltán

Kiskoromban

Kiskoromban én még hittem,
Amikor még a pöttyös labdámat vittem,
És az életről még semmit nem tudtam,
Akkoriban még az életem elől sem futottam,
De láttam, és éreztem a szeretetet,
Mivel nem ismertem még az embereket.

Kiskoromban karöltve voltam,
Akkor még kellett hogy hagyjam;
Hagytam is, őszintén bevallom.
Bár azóta már a mézédes szavakat nem hallom,
Ezáltal már azt sem hagyom.

Átölelt a nagymamám, vele a szeretet,
Mára ez is elveszett, akárcsak a felelet.
S a nagypapám, ki esténként a térdére ültetett,
Miközben kedvesen megölelgetett.
Én pedig magamba szívtam illatát,
Bár akkoriban még nem értettem intő szavát.

Most még fáj minden porcikám,
Holnap már jobb lesz talán.
Végül is az ég felderül mindig a vihar után.
Hiányoznak, mind a ketten: a nagymamám,
és a nagypapám.
De emlékeiket őrzik néhány képek tovább,
S szívemben itt élnek szeretetben, együtt, boldogan...