Szepes Zoltán

Indra - A vándor útja...

Elsuhanó izzadt fák,
megtört fény, piszkos ablakok,
rozsdás kilincs, egy irányba nyíló nyikorgó ajtó,
tengernyi homoksír, talpalatnyi fűdarabok.

Emlékek egy más világból
sötét ismeretlen sarkok,
csipás szemmel csak sötét árnyak
az izzadt ismerős alakok.

Távoli templomtorony
egekbe magasztalt szent kereszt...
a pislákoló gyertyafényben,
hamvadó hévben, délben, izzó porhamv az embernek a magány,
mit isten fia, Jézus testében keres.

Síró asszonyok, jajveszékelő alkony.
Hol könnycsepp padlót mos, nem teremhet virág,
művész a sors?
A férfi már nem érez, nem is sírhat?
Erős lélek, ó sötétség gyermeke,
ó magasztos világ...
utadon Indra kísérjen tovább!

Hullámzó szavak, halk, suttogó hangok,
élesen csikorgó karmok,
megbomlott elmék szárnyalnak
denevérek, ó dicső vének
hercegei minden éjnek,
kérlek, lelkemet vigyétek...!

Szívdobbanás, lódobogás, gyermeksírás, susogás... hörgés,
halk mennydörgés,
halvány fényt elnyomva,
Megvakult vakondok a föld alatt bujdosva,
élnek...

Hát sírjon az asszony, sírjon míg teheti...
magányban, vígban, örömben,
otthon egymagában, templomban,
egy sírnál a temetőben.

De a férfi fegyvert fog, vicsorít, izzad.
Pajzsa becsület, a vért.
Lován a napba vágtat... pirkad.
Izzó, elsuhanó lombtalan fák...
ó magasztalt szent kereszt,
utadon Indra vigyázzon rád...!