Szerző

Sári Szabolcs

Életkor: 31 év
Népszerűség: 64 figyelő

Adatlap

Szerző figyelése

Vers

A verset eddig 789 alkalommal nézték meg.
Publikálás időpontja: 2010. március 18.

Megosztás

Szerzői jogok

A vers a szerző és a Poet.hu forrásként való megjelölésével, nonprofit céllal szabadon utánközölhető.

A vers átdolgozásához a szerző engedélye szükséges.

Címkék

Sári Szabolcs

Van der Decken dala

Ében éji bársonyba vont viharos tengeren
Szilaj hullámok zengik dalát a búnak,
Egy hol volt, hol nem volt elkárhozott vitorlásról,
Így szólt meséje a Bolygó Hollandinak.

A misztrál éles karmai rongyossá szaggatták
A hollófekete vászonvitorlákat,
De nem tudtak megálljt parancsolni minden vizek
Legrettegettebb kísértethajójának.

Még a haragos szélroham is meghunyászkodott
A némán sikló Bolygó Hollandi alatt,
És megadva magát az erősebbnek távozott,
Hogy inkább romba döntse a városokat.

S míg a pusztító orkán csalódottan odébbállt,
Hogy másutt keressen könnyebb, gyengébb prédát,
Van der Decken rendíthetetlen, szürke kőszirtként
A viharvert hajóhídon állt, s várt, csak várt.

Majd, miután a vad, tomboló égiháború
Az útjukban teljesen lecsillapodott,
Háromszögű kapitányi kalapját levette,
S fejét lehajtva lemondóan sóhajtott.

Hiába minden ima, hiába minden fohász,
A megbocsátás, a megváltás nem jött el,
Az elátkozott hajót és félholt legénységét
Koporsófedélként hullám nem fedte el.

Van der Decken megtörten, némán, a földet nézve
Hagyta a háta mögött a hajóhidat,
Majd eltűnt egykor pompás, ma pókhálókkal teli,
Vaksötét kabinjának ajtaja alatt.

A századokat túlélő, fakó hajódeszkák
Tölgyfatestén remegéshullám futott át,
Ahogy poros menedéke mélyén Van der Decken
Megszólaltatta a roskatag orgonát.

A tenger zokogott az ősöreg hangszermonstrum
Ütött-kopott, rozsdamarta vén szívében,
És a mélyen búgó sírás felküzdötte magát
Kagylókkal benőtt, penészes sípcsövében.

Az elszakított lelkű, se nem élő, se nem holt,
Üres legénység némán végezte dolgát,
Miközben fájdalomtól tébolyult kapitányuk
Szívszaggató dallamba vitte bánatát.

A porhüvelymatrózok meg se hallották a zenét,
Mint néma gép tették, amit tenni kellett,
A melódia pedig lassan elhalt, véget ért,
Mire a hajnal a horizontra lépett.

A vihar tovaszállt, eltűnt, akárcsak a zene,
Néma lett a hajó, néma lett a tenger,
És a síri csendben álló vízen felbukkant egy
Megtépázott, kettéroppant, gyászos szkúner.

Ez volt az átka, sorsa a Bolygó Hollandinak,
Katasztrófát, halált hozni minden másra,
Így a végzetes misztrálviharba keveredett,
Szerencsétlen, és már halott vitorlásra.

Van der Decken szótlan nézte az úszó romokat
Elátkozott Hollandija hídján állva,
És figyelte, ahogy egy deszkán fekvő alakot
Felé sodor a süllyedő hajó árja.

Parancsára az élőholt matrózok felhúzták
A fedélzetre az eszméletlen testet,
Majd a halottsápadt legénység a kapitányuk
És a fekvő túlélő köré sereglett.

Az ifjú és gyönyörű lány, aki szerencsésen
Átvészelte a szomorú tragédiát,
Lassacskán magához tért, körültekintett, aztán
Reszketve és halálra rémülten felállt.

Van der Decken a lányra pillantva mélyen belül
Valami furcsát és ismeretlent érzett,
Kézfejét bátorítóan feléje nyújtotta,
S erőtlen mosollyal a szemébe nézett.

A reszkető lány számára a sok halott arc közt
A szürke Van der Decken szinte ragyogott,
Így erőt vett szívét belülről maró félelmén,
És az aszott, öreg kézbe kapaszkodott.

Kék szemei tágra nyíltak, s szívét a rettegés
Fizikai vasmarokkal zúzta össze,
Majd Van der Decken s az élőholt legénység előtt
Holtan rogyott a hajó fedélzetére.

Törékeny lelkét kitépte, és messzire vitte
A Bolygó Hollandi sötét, gyilkos átka,
A sápadt legénység némán a dolgára indult,
S a tetemet belökték az óceánba.

A szélvihar elvonult, a legénység távozott,
Az ifjú lány fiatal lelke messze szállt,
És Van der Decken, magára maradva, egyedül,
A komor hajóhídon síri csendben állt.

Mire a nap újra eltűnt a horizont mögött,
És helyét az ezüst holdkorong vette fel,
Van der Decken elvonult kabinja homályába,
Ahonnan bús, halk dallam szállt az égre fel.

A kapitány az orgonabillentyűknek adta
Minden keserűségét, minden fájdalmát,
De minden egyes leütésnél egyre nagyobb űr
Lepte el vénséges lelke minden zugát.

A kínt téboly váltotta fel, azt pedig vad harag,
S Van der Decken féktelen dühvel üvöltött,
Ahogy üvöltöttek a rozzant orgonasípok,
És ahogy kívül ég s tenger is dübörgött.

Villámok szaggatták szét a fekete felhőket,
Alant pedig hullámhegyek morajlottak.
A lidérchajó ellen a szélvihar karmai
Utolsó, elsöprő támadásba fogtak.

A vén, ingatag orgona lágy dallama elhalt,
Hogy mint ágyútűz, robbanjon ki az új dal,
Benne Van der Decken s az égiháború
Mindent halálra ítélő haragjával.

Az élőholt legénység a fedélzeten megállt,
Majd dolgát hagyva az ágyúkhoz vánszorgott,
És rozsdásodó ágyúgolyóval töltöttek meg
Minden mohón tátongó öreg vastorkot.

Az ég zengett, a tenger zúgott, a dal harsogott,
A vénséges Hollandi pedig mennydörgött,
Csattant villám, morajlott hullám, búgott orgona,
Kiabált ágyú, s Van der Decken őrjöngött.

A pokol muzsikája szólt az óceán vizén,
És a zord dalt vitte a Bolygó Hollandi,
Mígnem lassacskán egy roppant kőszirt árnyéka
Kezdett a kísértethajóra borulni.

Ott kezdődött minden, ott is kell, hogy vége legyen,
Ezt Van der Decken már érezte, már tudta,
Ahogy az éjszakában fároszként felmagaslott
A hajóorrnál a Jóreménység-foka.

A vihar, az orgona, az ágyútűz elnémult,
Csak a hullámok járták még vad táncukat,
És mint elesett prédára vadászó farkasok
A hajótest körül köröztek, forogtak.

A kör egyre inkább szélesedett, a tánc pedig
Egyre vadabbá, szilajabbá változott,
Míg végül a Bolygó Hollandi tengerhez szokott
Erős fagerince vészesen megingott.

A Bolygó Hollandi egy tengerörvény közepén
Magatehetetlenül, vadul hánykódott,
És mint gyenge ladik a gonosz Maelströmben,
Az elkerülhetetlenre várakozott.

Még felcsendült egy utolsó, halk dallam,
S még felhangzott egy utolsó csendes sóhaj,
Aztán, végül, elnyelte az elátkozott hajót
Örök sírként a megváltó hullámrobaj.

Aranyló palástba vont napkoronás tengeren
Néma hullámok zúgják dalát a búnak,
Egy hol volt, hol nem volt békére lelt vitorlásról,
Így szólt, rég, meséje a Bolygó Hollandinak.

Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!


Trisztan(szerző)2010. március 18. 18:55

Semmi gond.:) Wagner művét nem ismerem, csak a mítoszt, illetve Maryat könyvét. A Trisztán nem az Izoldából van - egész egyszerűen tetszik.:D

Kicsikinga2010. március 18. 18:45

Jaj, ne haragudj Szabolcs! Szégyellem, hogy megtörtént ilyesmi!
Egyébként a Trisztán is sejteti, hogy netán szereted Wagnert?
Illetve az eredeti műveket, amik Wagnert késztették az operák megírására?

Trisztan(szerző)2010. március 18. 18:34

Köszönöm szépen - ugyan nem Csaba vagyok.:)

Kicsikinga2010. március 18. 18:29

Kedves Csaba, szép történet, és olyan érzésem volt, hogy Wagner operáját hallgatom.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom