Szepes Zoltán

Búcsúszó

Sálat fon a pók.
Ezüst hálója lágy szellőben leng
hűs kandalló alatt,
hol kéken izzik a láng,
s az elhidegült hintaszék régi álmot ringat.
S ha nem nézem, a dús por
kifakult képeim alatt sem látszik már.

Lassan billentem fel a drága öreg kapcsolót,
de az izzó is éppoly gyenge mint én magam.
Félénken villog halovány sárgán, s árnyékom
szétcsúszva vetíti a ház csupasz falára szorgosan.

Szívesen leülnék a poros székbe.
(hah... , az alatt is kikopott már a padló.)
S mint gyermekkoromban,
nyerítve vágtatna el velem a kerge kis hintaló.
De egyedül vagyok,
s a halovány fényben csak saját hangomat hallom.

Mára lelkem sivár fal,
hova fény csak hullaszín árnyékot vetít,
s a kandalló testben fakó láng a szív.
Eddig vágytam rád nagyon,
s gondoltam
szívem fűteni csak neked hagyhatom.

De ez álom volt, mely kifakultan kopott padlón hever.
S a hős lovag ki megannyiszor voltam,
szilaj paripáján, a valóság szárnyán,
csak kapud keresztjéig vágtatott.
S megsebzett angyalként tért vissza a mennyekbe,
ékes szavad hallatán.

Bár búcsúszó nem nyújt vigaszt, - látod vándor, lelkem felemeli.
- S egekbe kiáltó bűnt ezzel el nem követ,
ki sírjában nem tud nyugodtan fekszeni.
S lám, hogy megbolygatja a múltat az álom
s feledni biz` nem akar.
Elfojtott szóban halvány a tűz. (S egyre gyengül a kar.)
Nem szorítja már a reményt,
nem kapaszkodik álmok sziklafalaiba
zordon kőszirteken fent.

Csak emlékezik a múltra mit magáénak tart,
s ezzel táplálja a lángot.

S ha majd a távolban halvány fény dereng, s egy ablakban,
hűs alkonyon
meglátod újra a ragyogó ifjúságot.
Köszönetet mondj neki, majd istenhozzádot.