Juhász Bettina

Félek

Egy ártatlan gyermekként fekszem a réten,
Magamba nézek, hogy mitől is féltem.
Rájöttem, a halál az, amitől rettegek,
Nézem a borongós, szürke felleget.

Rád gondolok, te jársz az eszemben,
Mindig a hangod jár a fejemben.
Bele kell törődnöm, a magány megtalált,
Kegyetlen kezével a halálba ránt.

Nem hagyom magam, erősen gondolok rád,
Talán az Ámor nyila téged is eltalált.
Talán szeretsz engem, nem hagysz egyedül,
Aztán elenged, s annyit súg: "Sikerül! "

Visszatérek a rétre, de ismét a magány,
Azon tűnődök, hogy te is szeretsz talán.
Talán te is vársz rám, egy magányos réten,
Talán te is fekszel, csöndesen, szépen.