Szepes Zoltán

Hontalan dallamok

Egymagam voltam bús testbe zárva,
s zilált szavaim értetlen bolyongtak ködben elveszve.
Színtiszta ezüst hó, arany napkorong
semmiben lelte szemem szürke fényét.

Feledni kívánt napok így szállhattak el,
hamis szavak semmisségét így érhettem el,
zordon kőszirtek vitorlás ormaira csak is így emelt,
a kárpátokba fel, a kárpátokba fel.

Vissza már nem térhetek.
Szívem szakadt rongya elfagyott.
Kezem borongva markolom, hogy elérjem jégen, déren át,
...de mind hiába.
Elfordult tőlem az éjszaka sólyma, s szemben csak bagoly vár.

- Hú, te hontalan vadász, kinek hű szavára kél a szél.
Nyugatra térve vár elfojtott víg dal.
Panasz az, hú, sok éven át, hát énekelj!
Zengjen hangod!
Dalold a csillagok dalát, a csillagok dalát.

Hontalan vágyakozást szunnyadt lelkemben csak szó kelthetett,
de csend szava hív, hideg marka szorongat
lépései morajára zeng az erdő.
- Te vagy a halál? Lassan szólítasz óvatos szavakkal?
De hangod csengő, de hangod csengő.

Melletted dobol majd a vadon, ordítva kísér a tél.
Jégcsapok csepegő hangon vokált zengnek,
s zúzott szikladarabok keltenek morajt évezredeken át.
Így énekled majd a kárpátok dalát, a kárpátok dalát.

S ha a valóság eszméi lobbantják lángra
lelkem utolsó kihunyni vágyó szikráit, szavamra,
a felkelő nap legelső sugaraival égjek el,
én magam, teljes egészem kiszáradt pusztaságán.

Hát e sivár jövő lenne végzetem?
Nem hiszem,
mert álmomban dalra fakadok.