Szerző

Szabó Andrea

Népszerűség: 3 figyelő

Adatlap

Szerző figyelése

Vers

A verset eddig 622 alkalommal nézték meg.
Publikálás időpontja: 2010. november 4.

Megosztás

Szerzői jogok

A vers utánközlése vagy átdolgozása csak a szerző engedélyével lehetséges.

Címkék

Ehhez a vershez még nem tartozik címke.

Kedvencnek jelölték (4)

Szabó Andrea

Halvány betűk egy sírkövön

Köröttem ezernyi márványtábla,
elhamvadt szívek balladája.
Az Utolsó Úton lépkedek:
élő, a holtak porai felett.
S e kövek, a százéves tölgyek,
a borostyán oly ismerősek,
az őszi alkony, a fájó emlék,
ugyanolyan csak, mint rég.

Egy sír mellett némán megállok.
Rajta fagytól bágyadt virágok,
s az Ő neve áll a márványtáblán;
és én, mintha először látnám
ismét elborzadok tőle,
hiába halvány már minden betűje.
Feltör az emlékek vulkánja,
elönti szívem a fájdalom-láva,
idő, feledés hiába zárta
újra és újra magába.
S látom magam azon a napon,
látom Őt a ravatalon,
érzem a könnyek forróságát,
hallom a gyász-szél susogását.
És eszembe jut, mennyiszer álltam itt,
jöttem, ha célom nem is erre vitt,
mennyi könnyem szivárgott a földbe,
mennyiszer borultam e hideg kőre!
És vádoltam embert, és vádoltam Istent,
vádoltam magam, s a múltamból mindent;
hol dühöngtem, hol elnémultam,
s elballagtam könnytől kábultan.

S mikor az idő új tavaszt hozott,
emlékszem, szívem megnyugodott.
Csak arra gondoltam kiszáradt szemmel,
hogy mi lett volna, ha még egyszer
indulása előtt pár búcsúszóra,
utoljára találkoztunk volna.
De tőlem a halál ezt megtagadta.
S Őt szó nélkül elragadta,
hogy örökkön fájjon, bennem égjen
valami, amivel elkéstem.

Sok év szállt el azóta...
S már nem gondolok rá naponta,
életem új irányba tereltem,
s rajta kívül mást is szerettem.
Mégis, ha sírján a nevére nézek,
ha szemem gyertyalángba réved,
ha friss avart ősszel zörget a szél,
érzem, hogy Ő bennem él.
Mert őrzöm az arcát, őrzöm az álmát,
amit nem fejezett be, én viszem tovább.
Viszem fény és árny furcsa elegyét,
egy elvérzett szerelem elképzelt melegét.
S legyen az balsors, próbatétel,
engem eltölt kaján büszkeséggel,
s szememben csillog konok hévvel
két sors, kettős erejével.
És emelkedem égbe, és zuhanok kútba,
és ismétlődik ez újra és újra,
mintha bezárult kör lenne életem útja,
ám belső lényem átérzi, tudja:

Természet, ember, mindenség változik,
valaki épp jön, valaki távozik.
Minden dobbanással szívem öregebb,
s minden másodperc Hozzá visz közelebb.

2010. október 31.

Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!


Zelma2016. április 2. 15:33

Nagyon jó lett, te vagy a kedvencem
Zelma

Anida2012. december 23. 15:27

Nagyon szép.

Puera2012. augusztus 11. 10:50

Nagyon szép.Sajnos én fiatalon megtapasztaltam,hogy milyen az amikor egy olyan valaki megy el aki nélkül nem élet a jövő...

Amaranta(szerző)2010. november 6. 15:48

Szívből köszönöm!

10082010. november 5. 17:41

Megrázóan szép ez a vers..
Ritkán sírok versen, de nem azért mert nem tetszik, vagy kőszívem van.. nem feltétlenül velejárója a könnyhullás egy jó versnek, de most megáradt a könnyem, mint egy gyerek bömbölök :(
Szeretettel gratulálok!
Zsuzsa

Kicsikinga2010. november 5. 15:58

Tisztelettel fejet hajtok őszinte fájó soraid előtt...

gota2010. november 5. 10:47

Méltó szép gondolatok.
Gratulálok
Ágota

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom