Németh Péter

Nézd

Nézem a tájat az ablakon át,
ahogy ködbe bújnak távolban a fák,
ahogy leveleik csendesen hullnak,
nézd, most ők is szomorúak.

Az utcákon lámpákat gyújtanak
s gúnyosan rám nevet az alkonyat,
én is mosolygok összegyűrt arccal,
nézd, túl messze még a hajnal.

Csak tétován járkálok a szobában,
egyszerűen nem tud nyugodni a lábam,
a szőnyegbe süpped minden léptem,
nézd, ő is érzi, hogy nehéz a szívem.

Egy régi dal jár folyton a fejemben
s egy pohár ital van ismét a kezemben,
tudom én jól, hogy sokszor vétkezem,
nézd, most mégis könnyezem.

Egyre közelebb, de még mindig távol
a kéz, mely örökre magához láncol,
nézd, a csillagok fénye utat tör a ködön át,
nehéz a szívem, most csak csendesen ölelj át.