Hajdú Adrienn Klaudia

Az ész vallomása

Sok - sok évet öltem abba,
hogy szívem eltemessem,
de úgy érzem, készakarva
felszínre kell emeljem.

Nem maradhat már bezárva,
többé soha - nem lehet,
az ifjúkor szele várja,
lázadozó lelkemet.

Bezártam - kénytelen voltam,
mert a külvilág gonosz,
az érzelmeket eltoltam -
így az sebet nem okoz.

De kitört már - itt állt és várt -
lábáról már levették.
Nem érzett érdemet rá,
hogy őt mások szeressék.

Mégis volt, aki szerette,
de menekült előle.
A hódító megvetette -
nem hallott már felőle.

Félt ő az ismeretlentől,
s személy személyt követett,
úgy döntöttem elég ebből! -
s pakoltam a köveket.

Kő alá tuszkoltam szívem,
gödörbe - de megszökött,
ő volt egyetlenegy hívem -
de vissza nem költözött.

És aközben meg is lelte
utolsó reménységét,
őt is lassan megismerte,
és kérte segítségét.

És az óvta tőlem: Észtől,
szívemért mindent megtett,
ám ettől a kedves kéztől
ő, mégiscsak megrettent.

És most ott van, hol part szakad -,
nem tudja, kit válasszon,
"Börtönt, hol semmit sem szabad,
vagy érzelem árasszon?"

Most is ott áll tétovázva,
biztonság vagy végtelen?
És a választ elodázza...
Sír, mert döntésképtelen.