Spanyol Márk

Apámnak... végre!

Nincs emlék, mely legyőzne,
A hitből született nap feletted lebeg,
Az áldásról nem szól mese,
A hosszú évek itt vannak, itt...
Eltemetve.

És feláll a kolosszus,
Torkon ragad, felemel, bemutat Istennek,
Imádkozva rajong minden eszméért,
Mit kitalál és kitálal és úgy marad:
Elfelejtve.

Az idő tovább folyik fel és le,
Átkarol és önmagáról felel,
Dacos állal eseng kegyelmet és bosszút,
Kezében nincs sajnálat, csak áldás:
Eszmélet.

És nem akar mást senki hős,
Nem akar hírt és nagy nevet,
Nem akarja, hogy vállon hordozzák,
Csak egy simogató kezet, békés
szigetet.

Talán kér, talán ad...
Ő átélte már mindazt!
Amit legendák és mítoszok lengetnek,
Amiről nem szólnak emlékek, csak
emlékeznek.

Bíznak benne és elfelejtik,
Gurulnak a remények, de nem utcán,
Csak a lélekben szól és politizál,
Csendes Ő, nem ujjong és nem sír,
Lassan felejt már.

S mikor múlik, mikor új zöld vár,
Mikor ledől és emelkedik minden szál,
Mikor minden ismétlődik, mert a kerék jár,
Az egyik sír, a másik kiabál, ő csak
nevet, nevet,

És áldásával visszajár...