Tersánszky Róbert

Csillogó üresség

Hideg erős acél mely szétfoszlik a kézben
s nincsenek, kik könnyet törölnének.
Kövér szirmú rózsák melyek kiszürkülnek a vészben,
nem állják útját a bánat erejének.

Csillogó érmék s hallott szívek a nyomában.
Gyémántfényes házak vakító árja
S kékre vert szemek és törött csontok a lakban.
Csókért kiáltó testek, de megfagyott már az embert szája.

Nyájas okoskodó szavakban gazdag korszak,
hol viszont nincsen már ki cselekedne.
Mosolygó dús ajkak, s még is király az erőszak,
s hol találni olyat ki valójában nem perlekedne.

Szerelemért kiáltó nagy nemzedék,
kik megvetik az idős fákat, őseik lábnyomát.
De még ölelni sem tudnak, nem tudják merre a fék.
Nyögi már a Hold s keresi a Nap az igazi szerelem folyamát.

Négy keréken száguldó tűzgolyók,
üres lelkek s gránitkemény szívek benne.
Nem mesélnek már szeretettet a folyók,
nincs aki önfeláldozással kedvességet venne.

Igaz társért reped a szívem,
elfújta már a szél az igaz Rózsák szirmait!!!
Csak szapora gazok ölelik szívem,
s azok nyelik el lelkem harmatait.

Csillog bár az üresség!!!
De kipukkad majd a léggömb.
Hághatja az eget a torony!!!
De szivacsként omlik elmúlásba ifjún.