Ölelő magány
Egyedül vagyok az utcán,
Mellém szegődik egy hű társ, a magány.
Ő az örök barátom, ki mindig ott van velem,
Nem hagy cserben, bármi is legyen.
A magasból esőcseppek hullanak rám,
Melyek erős karként ölelnek át.
Egyre szorul a hurok, lassan megfojt,
Szilánkosra törik minden egyes csont.
Már nem érzem az esőt, könnyek mossák el,
Most fájó szívem párra nem lel.
Tudom, itt vagy nekem, más nem kell,
De a magány az, ki megint átölel...
2010. december 27.
Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!
Alicee(szerző)2013. október 31. 23:05
Pont ezért (szerncsére csak volt) hű társam a magány, mert nem túlságosan bővelkedek szerető családtagokban és hűséges barátokban...ők váltottak ki ezt az érzést. Azonban mióta megtaláltam a páromat egyáltalán nem vagyok magányos, boldog vagyok.
Köszöm a bíztató ès megtisztelő szavakat.
Üdv: Alíz
Sabee2013. október 17. 21:07
Amíg van szerető családod és körülvesznek hűséges barátok, addig sosem leszel magányos! Sőt, veled van a toll és a papír és lám kiöntheted neki minden búdat, bánatod! Aki pedig elolvassa verseid lélekben veled lesz, hacsak pár röpke percre is ;)
Gratulálok gyönyörű versedhez, de kérlek ne add fel, egy ilyen csodaszép lány biztosan nem marad örökké magányos! ;)
Üdv: Szabi
bells192011. október 10. 13:41
Igen valakinél néha
Nálam mindig
Alicee(szerző)2011. október 7. 23:41
köszönöm! Nem jó, de néha nincs más.
bells192011. október 5. 13:52
szép a vers de szerintem a magány nem jó társ!