Szerző
Rozványi Dávid

Rozványi Dávid

Életkor: 49 év
Népszerűség: 33 figyelő

Adatlap

Szerző figyelése

Vers

A verset eddig 1731 alkalommal nézték meg.
Publikálás időpontja: 2011. augusztus 31.

Megosztás

Szerzői jogok

A vers a szerző és a Poet.hu forrásként való megjelölésével, nonprofit céllal szabadon utánközölhető.

A vers átdolgozásához a szerző engedélye szükséges.

Címkék

Rozványi Dávid

Békési Szent István

István király...
szavak, s emlékképek.

Tört sorsunk alatt
tört képszilánkok.

Egy ünnep, egy nap.
Egy ökölbe zárt kéz.
Egy eszme, egy álom,
melyről azt mondják, nem is volt Tiéd.

Egy korona.
Egy rockopera.
Egy öreg arc templomok falain.
Egy körmenet.

Egy ország, melyet álmodtál nekünk.

Majd ezer éve üljük ünneped,
mit László királyunk rendeltetett.
Majd minden nemzedék más zászló alatt,
sokszor csak szívünkben őriztük emlékedet.
Mert mindig jöttek új korok,
új eszmék, új urak,
kik még nevedtől is féltek,
tagadták belőle a "Szent"-et,
s lettél I. István király:
próbálták velünk elhitetni,
csak egy vagy a sok közül.
Féltek nevedtől,
s lett napod Alkotmány s Új Kenyér.
De Nélküled az alkotmány csak üres papír,
mire egy bíró írta terhünkre az ítéletet.
S hogy eltagadták neved,
a falat szánkba keseredett.
Tűzijáték csillogása
akarta túlszárnyalni fényedet,
s repülő és úszó vad harci vasak
döreje nyomta el halk szavad.
Mégis,
tilthatták, elcsalhatták az ünnep lényegét,
valahol titokban szívünkben megmaradt,
más volt ez, mint a többi nyári nap,
hiába halt el bennünk már-már a remény,
a rossz időknek mindig vége lett,
rendszerek tűntek,
az új eszméken már mindenki nevet,
álságos szavakat szél szórta szét
- de Te vagy, s vagyunk mi is.
S addig vagyunk mi is,
több, mint népség, több mint csőcselék,
míg műved s szellemed bennünk él.

Mint mikor régi szerelmeseket választ el
buta végzet, sok kilométer,
félelem, irigység.
Már nem írnak, nem beszélnek,
egymásra gondolni is félnek,
mert fáj az emlék,
fáj a nincs hogyan és tovább.
Mégis,
ha boldog napok évfordulója közelít,
szebb ruhát vesznek fel,
reggel a tükör előtt hosszabban készülnek,
ebédjük ünnepi, mit együtt ettek rég:
mert tudják ünnep van.
Nem írnak egymásnak,
nem hívják egymást,
mégis, a szívük egy napra összeér.

Így vagyunk mi is,
öt kontinens,
sok ország magyarjai.
Napodon ünnepül a lélek,
felvesszük szebbik ruhánk,
mert tudjuk egy napra,
az örömben egyek vagyunk.

Egy ökölbe zárt kéz,
egy jobb,
gúnyolódva mondták: tetemcafat,
de hol vannak már a gúnyolók,
semmivé foszlottak hangjaik.
Egy ökölbe zárt kéz,
száradtan is erőt mutat,
még a hitetlenek is megrendülnek láttán,
pár csontdarab,
aranyfoglalatban,
testi valódból ennyi maradt.
Talán jobb is így.
Mert ki lenne képes szemedbe nézni,
ki tudná állni pillantásodat?
Jobb, hogy kezedet aranyba zártuk,
nem kell félnünk, hogy szétcsap köztünk,
büntetve méltatlan utódokat...

Mégis: e pár csont és a jobb:
megvéd.
Ha ránk tör a vész,
erőnk elégtelen, reményünk nincsen,
vagy épp, ha álmunk túl merész,
mi csak jobbod erejében bízunk.
Halálod kilencszáz évvel múlt,
mikor körbehordoztuk jobbodat,
s hamarosan visszatért
Felvidék, Ruténföld,
Erdély, a Részek és Délvidék.
De mindez elveszett.
Talán mert jobban hittünk a szépen csengő új szavakban, mint jobbod erejében:
Wermacht. Luftwaffe, Tiger, Messersmith,
a titokzatos értelmű Wun-der-waf-fen,
ahogy kimondtuk a szót,
már győzhetetlennek éreztük magunkat.
De nem voltunk azok.
Jobbodat egy barlang mélyére rejtettük,
kegyelemből visszakaptuk,
majd évtizedekig egy paplak mélyén őriztük.
Mégis, ha nem is láthattuk,
csak néha-néha,
tudtuk, hogy van és őriz minket.
Sok vörös, véres és szürke évtized után,
újra álmodtunk egy szabad hazát,
jobbodra néztünk, utcáinkon körbevittük,
mint sok évszázadon át,
könnyes szemmel néztük körmenetét,
új erő töltött el.
S jobbod megszabadított.
De jöttek, s mindig jönnek
új eszmék, új szavak,
új fényes szép jövő,
s új vészek és bukás velük.
Mégis: jobbod megmarad,
s amíg marad, megtart.
Mert a holt ember jobb keze erősebb,
mint mit sok pillanat szülte diktátoré,
sok politikai Mickey Mouse-é.

Álmodtál egy álmot egy igaz országról,
mindenki hazájáról,
szabadok honáról,
egy eszméről,
mely nem csak nyelv vagy vér,
minden megtörtnek, üldözöttnek,
kinek szíve tiszta, keze szorgos,
otthona lehet.
Mert ez eszme, ez a gondolat,
mag volt, égigérő fa magva
gyümölcsöt termő.
Mert ebből termett Torda,
hogy a hit szabad.
Mert jöhetett, tatár török,
hogy megmaradtunk,
hogy a megnyesett ág kizöldült,
ez az eszme, ez álom adta.

Álmodtál egy álmot egy igaz országról,
s bár ünnepi szónokok sokszor adták,
ajkaidra hazug s álságos szavaik,
amit a pillanat és a politika diktált.
Mégis: tanod, álmod igaz,
s írásod szerint,
álmodjuk mi is.
Mert ez az álom igaz,
igazabb mint a TV-k és bulvárok
színes valósága,
mint az aktuális felszabadítók
márvány emlékművei,
öröknek hitt ércszobrai,
mint a szálldosó ideológiák.
Hiába tagadják, hiába értelmezik
mindig másképp szavad, az megmarad.

Másnak csak egy ékszer, egy marék gyöngy, drágakő és nemesfém,
aranyművesek remeke,
nekünk mégis több,
mégis más Koronád.
Nekünk Szent, mint Te vagy.
Írhatnak történészek kolumnás cikkeket,
hozhatnak évszámokat,
írhatnak latin és görög koronát,
minket ez nem érdekel,
nekünk a Korona maga a haza,
amit több, mint uralkodó vagy király.
Nekünk a Korona minden jog forrása,
azok teljessége,
s ha éppen már földünk sincs: a haza.
Nélküle a király csak zsarnok,
s a szabadság látszat csupán.
Talán azért szeretjük,
mert másunk nem maradt.
Mikor már nem voltak se árpád-házi, se nemzeti királyaink, országunk szabdalva,
a Korona volt a hit
hogy nem halandó ember őriz s uralkodik,
hogy nem vízre írt betű a törvény,
hogy túl minden esendő emberen,
valami őriz és örök.

Két nagy háború között,
csonkolt hazában,
szem nem láthatta,
csak Smith Jeremiás,
ki megértette:
a nemzet és koronája egy.
Mégis mindenben ott volt:
az ezer nem-nem-soha felett,
a bíró jogosztó szavában,
fájóan irredenta dalban.
Ha nincs is már király,
ha nincs is a régi ország,
még van jog és jövő.

Nagy háború után jött a Békeharc,
a Korona távol, őrizte Fort Knox,
s már minden messze volt,
mit egykor jelentett,
sok pártember dőlt hátra elégedetten,
már nem kísért a múlt.

Jött 1978
s az elnöki különgéppel a korona,
oldalán a felirat:
United States of America,
vörös parolis őrség fogadta,
sapkarózsájuk még az ötágú csillag,
tömegek néma áhítattal nézték,
s bár nem tudtuk még,
nem mertük álmodni,
hogy a kommunizmus halálos sebet kapott.
Mert az igaz király,
az igaz uralkodó végre hazaért.

Jött ’83,
s egy augusztusi éjjelen
leléptél a templomok faláról,
történelemkönyvek dohos lapjairól,
egy nemzedék kereste Benned önmagát,
kereste minden kérdésre a választ,
vívta meg Veled és Koppánnyal harcát,
kiáltotta a fojtogató szürkeségre,
hogy NEM KELL!!!
s keresett Istent, s hazát Veled.

És végre eljött a rendszerváltozás,
s lettünk koronás köztársaság.

Keressük arcodat,
mint egykor Izrael kereste Istenét.
Amit láthatunk:
templomok falain öreg isten-arc,
ősöreg, minden titkok tudója,
komoran látja a jövőt,
túl mindenen, mi emberi,
túl minden szenvedésen,
fiában meghalt a remény,
vérei ellenére törnek,
barátai nemzetére.
Mégis, ez az arc túllát mindezen,
benne bölcs bizonyosság,
hogy átkozottan, gyűlölten,
fogyva, törve,
de népe-nemzete megmarad.

Keressük arcodat,
kemény férfiarc,
mely mindenkit egyesít.
Mert míg száz éve,
a millennium díszletei között,
Árpád volt atyánk,
most az új millenniumnál
a Te arcodat formázták szobrászok,
Te voltál a béke,
az arc, az ember,
ki minket egyesít.

Nem,
Te már nem lehetsz önmagad,
több vagy nekünk,
mint egykor élt férfi,
hús és vér fia:
nekünk Te vagy Isten arca,
mert szemeink gyengék és vakok,
csak az igaz emberekben látjuk,
az Örökkévaló arcvonásait.

Egy országot álmodtál nekünk,
egy országot, mely mindünk otthona.
Egy igaz és szép országot,
melyről talán utópiát mintázott Morus Tamás.
Egy országot,
mely ezerszer elveszett, mégis él.
Egy országot,
mely szétszóratott hét határ között,
mégis egy.
Egy ország, mely néha ma is csak álom,
de amikor kiejtjük neved,
hiába élünk sok zászló alatt,
egy pillanatra egyek vagyunk.

Egy ország, amit álmodtál.
Egy körmenet.
Egy öreg arc templomok falán.
Egy rockopera.
Egy korona.
Egy eszme.
Egy ökölbe zárt kéz.
Egy ünnep.

Ennyi vagy nekünk,
tört sorsunk alatt,
tört emlékképszilánkok,
mégis
Törtségében
ép és egész.

Adassék nagyobb dicsőség Istennek!

A Békési Szent István ünnepségre készült 2011-re - Pócsai Ildikónak

Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!


Rozvanyi_David(szerző)2011. szeptember 15. 16:03

Nagyon köszönöm! (most kicsit pirulok)

Törölt tag2011. szeptember 15. 15:51

Törölt hozzászólás.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom