Frank Kréma

Telihold

Száraz arcom áztatja idő,
hipóként csorog rajta napra nap,
szakállam fakó ködökbe nő,
hajam tépi és bőrömbe harap.

Lemosnám arcomról az időt
és levakarnám minden percedet,
ne őrizhessek semmi gyönyörűt,
térded, arcod, és egész testedet.

De nem tűnsz el, csak belém épülsz,
és néha fáj tőled minden tagom,
vibrál a szemem, zöldül, kékül
és elérzékenyít, ha hagyom.

Úgy ülök itt a csípős ködben,
gyűjtve magam köré telet, napot,
mint a semmi egy száraz rögben,
és csak figyelem csendben, hogy vagyok.

Tegnapi eső áztat bőrig,
ami még nincs, attól is reszketek,
nem takar sem tető, sem bő ing,
ültetek és dúlok fel kerteket.

Készül bennem a másik ember,
a tegnapit lassan felemésztve,
mint mikor hajót nyel a tenger,
nem viharban, csak csendesen, félve.

Bárcsak lemoshatnám már végleg
s letéphetném arcomról, ami volt,
de behunyom szemem és nézlek,
ahogy akkor este a telihold.