Pallag Ria

A kis gyufaáruslány…

Szilveszter éjjeli pompában a város
Csillog-villog. Varázslatos. Lüktetése csábos.

Hideg van. Havazik. Tiszta jég a járda,
Szélén áll rongyokban egy árva leányka.

Ormótlan göncökben kuporog a csöppség,
Mezítláb - mert cipőjét elvesztette nemrég...

Futott a kis árva, nehogy elgázolják
Széles út közepén autók eltiporják.

Cipőjét elnyelte egy pocsolya mélye,
Oly nagy volt lábára anyja ˝öröksége˝.

Didergett szegényke. A nagy jövés-menésben
A járókelőknek gyufát árult éppen.

Nem vett tőle senki...Volt aki ránézett,
De szánalom szívében ettől még nem ébredt...

Akadt ám olyan is, kinek az volt gondja,
Ruháját ne érje a lány ócska rongya...

Magányosan gubbaszt, mint egy beteg állat,
Fényre vágyva szegény, gyufát gyújt: egy szálat.

Fellobban, él a láng. Ez az Isten fénye:
Láttára boldogság költözött szívébe.

Öröme azonban nem tartott sokáig,
A gyufa elégett - ámde itt egy másik...

Felrémlik, felsejlik az imbolygó lángba`
Meghalt édesanyja tündöklő alakja...

Anyukám! Anyukám! Mért hagytál itt engem?
Ha szerettél - mért kell most egyedül lennem?

Elalszik a gyufa. Oszlik a káprázat...
Újat gyújt a kislány, nem egyet - de százat...

Anyukám, könyörgöm - gyere vissza értem.
Nem jó ez a világ, nem szeretnek engem...

Már a földre roskad, ott zokog a gyermek,
Mért érik a gyengét ily lelki gyötrelmek?

Gyere Kicsim, gyere - nem hagylak el többé -
Melletted maradok most már mindörökké...

Hallotta a hangot - édesanyja szava
Hívta őt a mennybe: egy szebb, jobb világba...

Boldog volt a gyermek, mosoly ült arcára...
Másnap megtalálták - megfagyott a lányka.