Kovács D. Gábor

Minden elmúlik egyszer

Ha jő a tél és a természet hófehér fátyla, betakar minden határt,
Elmúlik egy esztendő, és véle búcsúzik a nyár.
Az ágak kopárak, friss illatuk már messze szállt,
Elfújta azt egy zord, tomboló, vad szél,
Ki küldte, tán a Világ Király?
Nem, Ő nem küldhette, hisz belőle fakadt az élet és belőle lett e virág,
Mely lelkünkben a soha el nem múló tiszta, fénylő nyár.
Meg aztán Ő volt, ki fiát feláldozva hirdetett megváltást nekünk,
Ki a Golgotán szenvedett érettünk s helyettünk.
Nem, Ő nem lehetett, ki végleg elvitte a derűt.
Ha viszont nem ő volt, ki ellopta a napfény éltető melegét,
Akkor hát ki a bűnös, melytől minden egyszer véget ér?
Tán maga az ember, a tökéletesnek vélt alkotás,
Ő csalta el a tüzet, a megújulás végső zálogát?
Azt hiszem, igen, ő a bűnös mindenért,
Hisz ő az, ki csal, lop, hazudik és fizetséget vár mindezért.
Így hát ki nem látja meg önmagában a földi lét minden apró kis titkát,
Annak minden elmúlik egyszer és nem lesz szívében újra nyár.