Kovács Béla

Halottak napjára

Nekem a templom nagyanyám hangján hallgatott,
Hazugság, félelem, prüdéria, másságok átka feszült ott.
Orgonavirágos kiskert, köcsögfán a színes délután,
Kemence illatú szobákban már motoszkált a félhomály.

Kiment a gulya reggel, sürgött-forgott, zajongott a porta,
Postás bácsi biciklin kalimpálva a rossz s jó híreket hordta.
Honvédek, leventék torkukkal a dalt fényesre fenték,
Világba oltott édes álomban halottaikat békésen temették.

A puszta csendjével perelt az érces harang nyelve,
Est árnyék nyúlós feketéje, az éjt várja esdekelve.
Mondd, kimondja majd meg, miért igaz minden szó
egy igaz ember szájából? Mégis elolvad, mint friss hó.

Egyszer valaki, valamiért megfeszülve mégis kitartott,
Halála után milliókkal, egy új világért, békéért virrasztott
Ma, mikor minden elment kedves lélek szívekben ül
szerető ünnepet, a hála végre örökre szeretetté szelídül.