Farkas Gabriella

Egy elfeledett halott

Földi sírjából most felkelé,
S megszemlélé,
A világ mit változott,
Éji táncát járja egy elfeledett halott.

Szerelmes csókba,
Bocsátkozik a sárga holddal,
Ráboruló sötét önmagával.

Vonat zaja kattog,
Lenn a messzeségben
Halkan hallik hangja
Zuhogó esőben.

Cikáz a villám,
Lehull a bilincs.
A földön már egyetlen
egy nyugodt lélek sincs.

Teltek az évek,
Elmúlik az idő.
Mindent elmos, a zuhogó eső.

Előbújik rejtekéből,
Végső táncát járva,
Az élők egykor elfeledett párja!

Felnéz az égre,
S kérdi miértjét?
Mért feledték el
odaadó lelkét?

Gyalogol a réten,
virág közt könnyezve,
Mert ő is tudja persze,
Egykor vissza kell térnie...

Amint az Isten
Int az égő holddal,
Újra találkozik a sóvárgó magánnyal.

Egyszeriben a hold elborul,
Isten megadta a jelet,
Hogy sírjában öltsön újra testet!

Elindul ő,
Vissza koporsóba...

Újra halott a halott,
a táncnak vége!
S újra virrad a napnak hunyászkodó fénye!!!