Szepes Zoltán

Hattyúk a szélben

Hattyúk a szélben
az ég vizeiben
szállnak az árral
ringatagon,

Fellegek ormán
égi vitorlán
nap süti szárnyuk
hívogatón.

Kellemes érzés,
mint a mennydörgés
rezdül a lelkem
vigasztalón,

Fellegek ormán,
a hattyú vitorlán,
angyalok hívnak
simogatón.

Kellemes hangjuk,
légies arcuk,
mennyekben fénylő
égi határ,

Dallamos képben
rendül az égben,
csobban a felhő
elül az ár.

Én pedig nézem,
szememmel kérdem,
szárnyaló szélben
több a világ,

Régóta félem
mennybéli énem,
veletek miért
más a világ.

Fentről csak árnyak
az apró kis vágyak.
S emberi létetek
szemvillanás.

De régi a lelkünk,
nincsen szerelmünk,
nem dobban szívünk,
nem értünk mást.

De, több lesz attól,
ha szívetek vágya
valóra válik
álmokba zárva.

S innen fentről
angyal lesről
fürkésző szemekkel
titeket kémlelünk,

Ha álmotokkal
karotokban
Morfeusz hajóján
elszállsz velünk.

Hisz, angyali létben,
örökös fényben
az emberek árnya
hívogató.

Létetek tárgya,
éltetek vágya,
szívetek hangja
simogató.

Életek tükre
csillogó fényben
angyali szemnek
égi határ.

S különös dallam
mennyei dalban,
ha szívetek dobban,
s elül az ár.

Szárnyaló szélben
a hattyúk az égben
egy könnycseppben látják
a szívdobbanást.

S hol szívetek dobban
örömünk ott van,
hát tudjátok szeretni
mindig egymást.