Barnaby

Azt mondod... (keresetlen gondolatok)

Azt mondod, te tudod a lényeget,
hogy` éld jól, s rendezd az életed.
Ne háborogjon senki, ha úgy döntesz:
örökre el akarsz menni...
Azt mondod, bírod még, tűrsz, remélsz tovább,
nem szaporítod a szót, s a hazátlanok sorát.
Maradsz, bár néha háborogsz,
csak a szerencséd tántorog,
de te pártolod, mert el nem hagyott,
csak ismeretlen helyre távozott...
Nem mondod, tényleg elég,
és meg sem várod, hogy rúgjanak beléd?
Már a napokat sem számolod, hogy mikor, kitől
jön a keserű pohár? Előtted mindig hosszú sor áll,
ahol mérik a jót két kézzel, s az igazat is bőven osztják...
Nem fogod fel ép ésszel, hogy az italod,
s az étel, mit eszel, miért görög, spanyol, vagy osztrák
s az országod, lassan, csendben elorozzák...
Azt mondod, nem látsz már tisztán,
kisírt, homályos a szemed,
fel sem emeled már a tekinteted.
Rohadt világ ez, ahol nem gyógyul a seb,
a test, az folyton beteg... mint annyiszor
alattomos a kór, ami marja,
felemésztve jót, s a szépet,
bár senki nem akarja, csak tűr a jámbor nép.
"Máglyára kellene vetni rég,
s meggyújtani az egészet..."
Vészjósló az ég, bíbor, vérszínű az alja,
már vékony a köd, mi az értelmet eltakarja...
Csendesek még a nyári hajnalok,
s nem hallja meg senki, ha sírsz,
mikor hazádat végleg elhagyod...