Kelemen J. István

Úgy vágyom

Úgy vágyom olyan közösségre veled,
hogy csak kezedért nyújtsam kezem,
és adod kezed szótlanul kezembe,
s engeded, hogy vezesselek az ismeretlenbe.

Úgy vágyom, hogy megtegyed nekem,
hogy felém nyújtod hívón kezed,
és kezem szó nélkül tegyem kezedbe,
hogy magaddal vihess titkos helyedre.

Vágyom, hogy pillantásod megérthessem,
s minden gondolatod azonnal megfejtsem,
hogy szavakat sose kelljen ejtened,
s előbb tudjam, mint te, mit tervez képzeleted.

Várom, hogy rám tekints átható szemeddel,
hogy elrejteni ne tudjak előled semmit sem,
és mindent, mit csendben csak gondolok,
azt rögtön nevetve a szemembe mondod.

Olyan egységet képzelek veled,
ha el is szakít évekre a zord élet,
de mikor újra egymás felé jövünk,
tudjuk, csak percekre ment el a kedvesünk

Nem akarom, hogy idő, tér és távolság
közénk áthatolhatatlan falat emeljen.
Azt akarom, hogy megszűnjön a határ,
és ne állhasson közénk semmi már

Ha összesodor újból és újból az élet,
mint szerető testvérek boruljunk egymásra,
s mikor már nem láthat senki meg,
legyünk szeretők egy szempillantásra

Ne fájjon, hogy el kell válnunk,
hanem legyen mindig egy jó barátunk,
legyen barátunk a közel-messzi jövő,
mikor új találkozásra hív az idő

Külön mederben folyik életünk,
mégis, mikor a medrek összeérnek,
folyóvá duzzadnak a patakok,
ilyen, mikor kezed a kezembe adod.

Vágyom rá, hogy várd a percet,
mikor végre érintelek, megölellek.
Várok rád mindig, újra és újra,
tíz-, húsz-, harminc év múlva.