Kelemen J. István

Egy üveg bor mellett

Üveg az asztalon, pohár a kezembe`,
benne a szőlőnek édes nedve,
mely szorgos kezek gyümölcse,
s most a lelkemnek gyógyszere.

A bor édes mint a méz,
szeretném, ha életem édesítené,
keserű napjaim felvidítaná,
bánatom örökre elsorvasztaná.

Bánatom, hogy nem lehetek veled,
arcomat nem simítja lágy kezed,
s kezem nem siklik mohón bőrödön,
keresve azt, ami túl van minden ösztönön.

Ez a bor most vallomásra késztet,
hogy bevalljam, feléd mit érzek,
e nedű előhozza, mi bennem van,
agyamra mint igazság-szérum hat.

Bevallom, vallatóm hatására:
nem gondolok rajtad kívül senki másra,
nem érdekel, hogy a remény sem éltet,
megvallom: megpusztulok érted.

Hiába szorongat az éhes világ,
nem számít, hogy fogva tart a család,
nem érdekel, ha nem lehetsz enyém,
mégsem hagy el engem a remény.

Gondolatban veled élem minden pillanatom,
s várom, hogy gondolatom valóra váljon.
Ha nem szeretnél sem érdekel,
akkor is képzeletem királynője leszel.

Sőt királynőm vagy, akarod, vagy sem,
a tükörben mindig mellettem leszel,
mellettem állsz, vagy szemembe nézel,
életem trónján megosztoznék véled.

Bűnbeesés veled, az erényem lenne,
bűnös lennék, ha szerelmem nem hozzád kötne,
bűnös vagyok, mert szeretlek,
mégis szerelmem oldja fel bűnömet.

Vétkezni veled, a menny kapuit nyitja meg,
nélküled élni, kárhozatra vezet.
Kárhozzak el, vagy éljek veled?
Érted elkárhoznék a mennybe menet.

A pokolból is mennyet varázsolnék veled!

Egy üveg bor lassan eltűnik,
miközben tollamból e vers kibújik,
s lesz belőle egy szerelmi vallomás,
mely téged illet, senki mást.