Napon Ferenc

Álmos magány

Talán az idő hozza el, a vágy vagy a korom.
Mostanában alvás közben ismét álmodom:

Mocskos magány árka mélyén túrom a sarat
Hideg verítékem fájdalma, mint a pára
Vak csenddel övező néma aurám lengi körül
Kinti keménységem belülről mossa érzelmek árja

Árok volt és kúttá mélyítettem már
S a nap csak néha süt be hozzám a mélybe
Mint túlvilági lények távoli fényes menedéke
Hajtja vakond vérem lejjebb a sötét titkok éje

A törpék földjén túrom a követ, vérem issza a sár
Szemével anyám már rég nem követ, már rég csak visszavár
Apró fehér kör a világ, ilyen mélyen már csak holtak
Pihennek, vagy a zuhanástól halottá válva érhet gyorsan más

Nap nem ér már, körülveszi testemet a sár, követ körmöm
Nem törhet fel, tehát kerülnöm kell, s ha kerülök majd
Oda a ledobott kötél sem érhet el, oldalra ások már
Menteni csak az jöhet, kinek bányája van, és bányagépe

Vak csendben vagyok, nyugovóra térek
Álmom nem zavarják nyugtalan fények
Hazug világ elől jól elástam magam
Hazug természetem, hazug testem s agyam

Álmom végét járja, s ocsúdva e tényre
Kutam megforgatja, kiesem a fénybe.
Asztal, szoba, párom, minden megvan szépen
Csak a magány maradt velem, mint hű feleségem.