Spanyol Márk

Istenről már semmit!

Istenről már semmit!
már nem tudok hozzá felnőni,
már nem látom fényét
előttem ragyogni,
s nem is leszek
fényesebb, mint ő!
Elhajlott vággyal figyelem
minden percét imámnak,
s nem hiszem létét
fájdalmamnak és a
megkésett önvádnak.
De újra hiszem a világ
létét, s azt, hogy a Föld
és a Nap ismerik egymást.
De mi ez a végső kínhoz!
Melyben Isten csak tapsol,
és nem az Embert áldja,
csak nézi Őt, s hiszi,
hogy mindenki imádja.
Én ott voltam, mikor
a kapuk kinyíltak, mikor
a vonalak lassan elhajoltak,
s a szilárd is kezdett elfolyni...
Én ott voltam, s kerestem,
azt hiszem, Istennel nem beszéltem,
de ott a homályban
valamire, talán a végtelenre:
ráleltem.