Szepes Zoltán

Ha éjfélt üt az óra

Ha éjfélt üt az óra,
a telihold fénye a mutató körül ragyog,
s elfeledni vágyná kedvem,
hogy éjjel nem farkas vagyok.

Erősebben verne szívem,
s te is hallanád, hogy dobog.
De elfutnék az erdőben
előled, mert farkas vagyok.

S arra kérném a holdat,
adja meg nekem,
ne érezzem, ne is lássam,
milyen is a szerelem.

De, ha nem érezném,
csak azt kérném,
ha nem látnám,
a holdat nézném.

Nem hallanám,
könyörögnék,
ha eresztene,
kapaszkodnék.

S bámulnám a holdvilágot
és ezt a kialudt pilácsot,
ami itt van bennem.

Egy összetört álomvilág
a halovány, vékony lelkemben.

De nem vagyok farkas,
pedig üvöltenék
és kérném dalommal a holdat,
utoljára hadd ugorjak.

És üvöltenék, ha lenne hangom,
de álmaimban
nincs már arcom.

Elrabolták, elüldözték,
belé rúgtak, leköpködték,
s közben csak a szemedet néztem.
S kértem,
hogy nézz rám ugyanúgy, mint régen.

De nem vagyok farkas,
s lassan éjfélt üt az óra.

S a legkisebb mutató pillant már csak a teliholdra.

Érzem, ember vagyok.
S vérző szíven halkan dobog.
S lelkem sír és könnyben áll,
mellettem a holdsugár.

Hol lábnyomomban árnyékom jár,
árnyékomban két madár száll,
hisz meglibbenni szárnyat láttam,
mellettem a holdvilágban.