Fájdalmak szilánkjai
Mint lélek, mely
pokolba tévedt,
sivár sorsként
kegyetlen éget,
télbe hajló
hónapok ága,
enyhülést kiált.
Mindhiába!
Sóhaj, sóhaj!
Ha látnád az eget,
ahogy alkonyba olvad,
s birodalmad, hol
hamu és por van,
már nem nevetnél,
szavad sírva szólna,
elmúló évek
magja sebez,
fáról lógva
csüngő tetem.
Éjsötét verem.
Gyermek!
Ki lenne
jövő s értelem,
álom csupán,
susnyásban ténfereg.
Helyette
örjöngő, veszett
képzelet szül
kéjes képeket,
törött elmében
buján szédeleg,
kóros, morbid
élvezet és mételyek.
Remény, remény!
Buborék a
víz felszínén,
jéghideg gyötrelemmel
teli fodros taréjt
szorítana érdes tenyér.
Nagyon kevés!
S esdeklő percei
nyúzzák réveteg
tekintetét.
Eszmény, eszmény!
Ki valaha csókolt
hiába keresnéd,
képed üldözvén
ritmustalan szívverés,
hinnem benned
balgaság s
szenvedés.
És újra!
Oldalam rozsdás
dárda fúrja,
ereim hálóját
csontszilánk szúrja,
s ha hajamat már
csak a vénülés
fújja, majd rajtam
pihen a
földnek súlya.
Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!
raczsandor(szerző)2012. október 5. 15:52
Köszönöm Erika és a többieknek is!
embererika2012. október 4. 22:42
Többször elolvastam.Annyi fájdalom és csalódás van a sorok mögött és ezért a tartalomért adom a szívet.Gratulálok!
Törölt tag2012. október 4. 18:04
Törölt hozzászólás.
szalokisanyi12012. október 4. 15:56
Gratulálok!